Nem beszélte a nyelvem.
Nem beszéltem a nyelvét.
De nem is kellett,mert anélkül is megértettük egymást.
"Szavak helyett tettek."-ezt volt a mottónk.
Igaz,nem tartott sokáig,de amíg volt...csodás volt.
Nem is kívánhattam volna jobbat.
Talán a veszekedések voltak a legjobbak.
Sosem értettük,mit is dobálhat a fejünkhöz a másik.
De nem is kellett,mert nem sokáig bírtuk egymás nélkül.
Megtettem az első lépést,s még egy pillanatban ordibáltunk egymáshoz teljesen más nyelven,a másikban bocsánatot kértem,majd megcsókoltam,amit egyből viszonzott.
Nem tudott ellenállni.
Már azt sem tudtuk,min veszekedtünk.
A találkozásunk is egy elég érdekes pillanat volt.
A fiúkkal egy kisebb,eldugottabb,lepukkantabb étteremben reggeliztünk.
Odajött hozzánk és megkérdezte,hogy mit rendelünk.
Legalábbis gondolom ezt kérdezte,mert már ekkor nem értettük.
Jó pár nyelven beszéltünk hozzá,de ő akkor sem értette,ahogy mi sem őt.
Végül egy másik pincért kellet kérnünk,aki elmagyarázta,hogy nem rég vette fel és még nem igazán tudja a nyelvünket.
Ez enyhe kifejezés volt.
Egy szót sem tudott angolul.
És még azután sem,hogy összejöttünk.
Most bezzeg!
Be nem tudja fogni.
Felkeltette a figyelmemet ezzel.
Reggeli után még kértem pár percet a barátaimtól és megkerestem a lányt.
Kérdeztem,hogy hogyan hívják.
Hány éves.
Honnan jött.
De ő csak vadul jobbra-balra intette a fejét.
Mindenre nemet mondott.
Megkérdeztem,hogy eljönne-e velem egy randira.
Fél órán keresztül magyaráztam neki és a másik kiszolgáló lánynak,hogy én csak egy randevúra akartam hívni és nem a vallását ócsároltam.
Leöntött egy pohár kávéval.
Szépen díszelgett a fehér ingemen...
Végül,nagy nehezen megértettem vele,hogy mit is szeretnék,így bocsánatot kért.
Gondolom.
Elkértem a telefonszámát,de nem volt mobilja.
Kértem a lakcímét,de nem tudta elárulni.
Megegyeztünk,hogy másnap ugyan itt találkozunk csak kicsit később.
Beleegyezett.
Vigaszul-amiért leöntötte az ingemet-még egy apró puszit is kaptam az arcomra.
Már akkor éreztem valamit.
Nem tudom mit...
De erősen éreztem.
Meg kell szereznem!
Másnap egy interjú után elmentem hozzá.
Az étterembe.
Gyönyörű volt.
Nem,mintha előző nap nem lett volna az.
De akkor még bájosabb volt.
Hosszú,fekete haja a derekát súrolta.
Térd fölöttiig érő,virág mintás ruhát viselt.
Térdig érő zoknival és egy kis magassarkúval.
Apró kis smink is volt rajta,de anélkül is szép lett volna.
A virágot előhúztam a hátam mögül és átadtam neki.
Boldogan elfogadta és egyből vázába tette.
Egy közeli parkba mentünk sétálni.
Mit mondjak,sok időbe telt,míg kiszedtem belőle pár,általános információt.
Imádtam,ahogyan a nevemet mondta.
Sosem tudta helyesen kiejteni.
Talán én sem az övet.
De nem bántuk.
Nem számított.
Emlékszem elég nehezen adta be a derekát.
Szinte folyton félreértett.
Nem akart engem barátjának,mert nem értettük egymást.
De a szív mást súgott,mint az agya.
Sosem zavart,hogy nem értettem igazán.
A szeméből tudtam olvasni.
A szeme elárulta,hogy szeret.
De magának mégsem merte bevallani.
Nem mondanám,hogy elsiettem a dolgokat.
A második randin már meg is kérdeztem,hogy lenne-e a barátnőm.
Egy jégkorcsolya pályára vittem.
Nemet mondott.
Gondolom.
Félreértett.
Azt hiszem.
Rám öntötte a forró csokiját.
Nem volt túl kellemes érzés,de nem adtam fel.
Az emberek azt hitték valami rosszat tettem pedig nem.
Nem hittek nekem,hogy én csak annyit kérdeztem,lenne-e a barátnőm.
Ismét bocsánatot kért.
Természetesen elfogadtam.
Tetszett,hogy még nem is jártunk,de már annyiszor veszekedtünk.
Például,mint amikor annyira az agyára mentem,hogy nem engedett be az éttermükbe,ahol dolgozott.
Naponta jártam oda.
Néha napján a fiúk is jöttek,de legtöbbször egyedül mentem.
Míg nem voltam ott virágokat küldtem.
Csokikat.
Ajándék csomagot.
És milliónyi virágot.
Mind visszaküldte.
Őszintén...élveztem ezt a 'játékot'.
Dalokat írtam neki.
Szerenádot adtam.
Elutasított.
Az emberek fújoltak rá,amiért nemet mondott.
Gondolom.
De én csak mosolyogva,nevetve figyeltem az egészet.
Tetszett.
Sokszor kitiltott az étteremből.
Annak ellenére mégis minden nap odamentem.
Addig álltam ott,az ajtó előtt,míg be nem engedett.
Eljátszottam ezt a lakásánál is.
Nem örült neki.
Folyton bosszantottam.
De tudom,hogy ő is élvezte.
Tetszett neki.
Szerenádot adtam neki.
Ennek már a szomszédok sem örültek.
De nem érdekelt.
Csak az hajtott,hogy meghódítsam a szívét.
Hogy igen-t mondjon.
Napok,hetek,hónapok teltek el.
Nyolc és fél hónap múlva mondta ki az igen-t.
Végre a barátnőm lett.
Két évet voltunk együtt.
Nem értettük egymást.
Ő nem akarta megtanulni az én nyelvem,így hát én sem az övét.
De nem is kellett.
Anélkül is eléggé szerettük egymást.
A tettek beszéltek.
A fiúk nem értették miért csinálom ezt.
Biztosan csak szórakozom.
Gondolták.
De nem.
Én szerettem.
Akartam őt.
Megkaptam.
És azután is szerettem.
Imádtam mikor az orra alatt dörmögött számomra értelmetlen szavakat.
Mikor azt mondta szeret.
Gondolom ezt mondta.
Mert,ilyenkor mindig a szívére mutatott.
Imádtam,ahogyan az ő,saját nyelvén énekelgetett.
De azt szerettem a legjobban,mikor dühös volt.
Tört,zúzott.
Mikor megbántottam nem volt szívbajom.
Egyszerűen,tiszta lelkiismerettel dobta nekem az üveg poharat,tányért.
Amit csak éppen a kezébe kapott.
Szerettem,mikor egy filmet néztünk.
Nem az ő nyelvén,de ő akkor is értette a lényeget.
Szerettem,hogy az egyik pillanatban az ölemben a feküdt,majd a másikban a tv-vel kiabált.
A tv-nek dobta a popcorn-os tálat.
De én csak kacagni tudtam rajta.
Megharagudott.
De kiengeszteltem a szeretetemmel.
És,hogy mi is történt a végén?
Miért mentünk szét,ha ilyen jól meg voltunk?
Nem tudom.
Talán belefáradtunk.
Talán meguntuk.
Vége lett.
Elment.
Összepakolt és elment.
És én...
Nem mentem utána.
Most már bánom.
Talán egy kicsit.
Hiszen most már nem lenne ugyanaz.
Felfedezték őt a kamerák.
Így kénytelen volt megtanulni a nyelvet.
Most már értene mindent,amit mondanék neki.
Talán így már nem lenne jó azt mondani neki,hogy 'Szeretlek'.
Nem lenne jó veszekedni.
Ez így volt izgalmas.
Vicces.
Érdekes.
Most is szeretem.
De már nem tudom milyen is lehet ő.
Nekem úgy tetszett,ahogy akkor volt.
Mikor még nem tudta,hogy mit is mondok neki.
